Úton lenni jó! Nagyon jó. Ülni az autóban, hátradőlve hallgatni valami fülünket puha bársony ujjaival simigató dallamot a rádióból és a kerekek alá gördíteni az út összes kilométerét vagy akár kanyarról kanyarra küzdeni a fizikával, élvezni a tapadásukat vesztő gumik és az aszfalt szerelméből felharsanó csikorgást, nálam egyre megy- mindkettőt imádom. De vannak kivételek!

Aki azt állitja, hogy nem volt még olyan pillanat az életében amikor nem kivánta már a megérkezést az vagy hazudik vagy még ki sem mozdult a pihe- puha tollakkal bélelt családi fészek meleg öleléséből. Mert van amikor minden további megtett méter szenvedés, embertelen harc a körülményekkel, harc önnön magunkkal, testünkkel, lelkünkkel, kinek milyét érte éppen megpróbáltatás.

Egy ilyen spártai küzdelem tud számomra lenni fáradtan, sötétben harcolni az álmossággal az autópálya aszfaltcsíkján hasítva. Minap hasonló utazásban volt részem majd azt hittem álomba szenderültem, de nem.

Úgy alakult, hogy a család apraja és (engem kivéve) a nagyja hazajutott hétvégére már pénteken délután a gyönyörű, ámde koszos fővárosunból a messzi, ámde imádnivalóan emberi vidéki otthonunkba, míg én egyéb elfoglaltságok miatt majdnem éjfélkor eredtem utánuk. Az iménti mondatban a messzi jelentése alatt több mint 250 kilométert érts egy átdolgozott nap után, testben és lélekben megfogyva ám meg nem törve! Éreztem, (ne essek hazugságba, tudtam) hogy nem egyszerű levezetése lesz a napnak (és levezetése a távolságnak). Nem szoktam megijedni a hosszú etapoktól sem a mostoha körülményektől de szeretek kipihenten belépni ellenük a szorítóba. Most ők voltak jobb formában a mérlegelésnél.

Az első egy óra könnyű volt, majd kicsit feljebb hangosítottam a zenét, hogy segítsen megőrizni az éberségemet. Apropó, tudják mit hallgatok néhanapján esténként ha unom már a Nemzeti Dal íróját és a Rock FM- en sem szájam íze szerinti számot játszanak?! Dankó rádiót :D Nem, nem, nem a jó ebédhez repül a nótacsokor, hanem este 20 óra után magyar népzene és világzenei műsort adnak. Akinek muzikális izlésének határain belüli eme két műfaj az járjon úgy mint én: tekergesse a csatornakeresés gombját és ragadjon le náluk egy kicsit.

Szóval, a hangszórókból Deep Foresték nyüstölték a hangszereket de éreztem... ez már nem elég, az ólomtartalom egyre magasabb lesz a szemhéjaimban. Ablakot lehúztam, átszellőzött az utastér bár utasom nem volt egy sem csak a tér maga. Segített is rajtam a beáramló friss levegő, persze, fél percre. Majd újabb közeli barátság a menetszéllel, újabb fél perc frissesség jutalmul. Fáradt vándor véragas szemei előtt felbukkanó, forrással és grillen puhuló hús illatával teli oázisként jelentek meg végre a várva várt benzinkút fényei a távolban. Váltó üresbe rak, irányjelző jobbra kitesz, kanyarodósávban szépen kigurultam a kávét és pihenést jelentő tankállomásra majd ellazulva dőltem hátra az ülésben pár percre míg arra vártam, hogy a turbó soktízezres fordulata alábbhagy és leállithatom a gépjármű erőforrását majd magamba tankolhatok némi koffeint. Forró fekete nedű nyelőcsövön áramoltatása és némi mozgás után újjászülettem, legalábbis egy időre. A következő ablakhuzogatás már a sztádáról lekanyarodva, a célhoz két számjegyben kifejezhető kilométernyi távolságra ért utol ismét és egyre gyakrabban foglalt helyet a mellettem lévő ülésen a fáradtság. Nem vagyok felelőtlen, többször volt már olyan, hogy megálltam és aludtam valamennyit mert éreztem nincsen tovább, innentől már nem játék ami előtte sem volt az de most még nem az az állapot ért utol, csak monoton lett a külvilág, tompult a figyelem, kopott az éberség. Nem úgy az utolsó 10- 15 kilométeren! Az összes szabad ülésre beült a fáadtság, az álmosság és előbbiek teljes baráti köre valamint rokonsága, talán még az én ölembe is telepedett belőlük valaki. Kicsi, sötét, kanyargós vidéki utak a külvilág velem egyútt zsibbadt, fakult. Az összes ablak koppanásig leeresztve ontotta arcomba a hideget, bőven kortyoltam az ásványvizet de a nemkivánt társulat már nem akart végképp megválni szemelyemtől, az idő és én is vánszorogtam csak, a tempóból jócskán visszavettem, érjek már haza, pár perccel a cél előtt már ne tartok horkolási szünetet, majd otthon a család műértő fülei előtt. Leszerelő katona nem vágja úgy a centit az utolsó napokban mint ahogy én számoltam vissza méterről méterre a megteendő utat. Meresztett, bambán fókuszáló szemek, küzdelem és gyötrelem, sehol egy lélek, kárt csak magamban tehettem volna vagyis ennél a tempónál inkább csak az autóban, abban is csak fénysérülést. És akkor megjelent előttem az úton egy unikornis! B@ssz@meg, elaludtam, 2 kilométerrel a cél előtt!!! Fékeztem (álmomban) és bámultam a jelenés hosszú, hófehér sörényét ahogy velem szemben állt, testét kicsit féloldalvást befordítva felém. Akár a filmeken. Megpróbáltam (még szintén álmomban) a homlokára szegezni tekintetemet és megkeresni feje közepén a szarvat. Nem volt sehol. Mégsem álmodom vagy most mivan mivan most? Ez egy ló, Te marha, egy gyönyörű, hófehér paripa!!! Mire ilyenkor az ember legkissebb (és egyben egyetlen) gyermeke észbe (mibe?!) és a telefonjáért kap hosszú homokszemek peregnek le az órán. Addigra a látomás megunta egymás bámulását, sarkon fordult és besétált egy kapun, két távoli és homályos fényképre adva csak esélyt nekem.

Öt perc múlva a család a horkolásomra ébredt ahogy bezuhantam melléjük az agyba.