Közvetlen környezetem előtt talán nem titok, hogy szeretem az Alfa Romeo közel- és távolabbi múltból származó típusait. Mondjuk nincsen nehéz dolguk kiismerni engem erről az oldalamról, mivel pont annyira rejtem véka alá ezirányú rajongásomat mint Kelemen Annácska plasztikázott idomait. Egy jó állapotú Alfa 155 láttán gyermeki vigyorral az arcomon bámulok sóbálvánnyá változva (najó, egy közepesen szakadt esetén sincsen ez másként), hosszú meghajlással behódolva a tervezője előtt aki egy szál vonalzó segítségével alkotott egy hormoncunamit kiváltó formát.
Ha egy régi GTV tűnik fel valahol máris ébren álmodom és a kedvenc kanyargós útjaimat járom vele, tisztán hallom ahogy a tavaszi napsütésben az erdő fái verik vissza a féktávon visszakapcsolást és utána mélyre taposott gázpedállal történő kigyorsítást kísérő, a lehúzott ablakon át betóduló motor és kipufogózajt (éneket?!), miközben orromban érzem a zalai táj illatával keveredő űzött gép semmihez sem hasonlítható szagát, tenyeremben a fakormány érintése tűéles valóságnak tűnik... ilyet talán csak egy ellenkező nemű személy iránt érez egy normális elmével megáldott ember (sosem mondtam, hogy közéjük tartozom)
Van egy Giulietta Spider néven 1955-ben bemutatott kis nyitott, kétüléses Alfa Romeo, amiért életlen kanállal saját kézzel vájnám ki bármely kevésbé (vagy többé- kevésbé) létfontosságú belső szervemet ha cserealapot jelentene valakinél, aki a garázsában rejteget belőle egyet (tulajdonosok jelentkezését várom privátban).
Tulajdonképpen nehéz elrontani egy formatervet ami egy Alfa pajzzsal kezdődik, pedig voltak erre irányuló kísérletek is a cég történelmében :-)
Aztán megjelent az új Giulia, a márka nagy megújulása, áll-vagy-bukik modellként 2 éve, a szaksajtó olyan teszteket jelentetett meg róla, hogy forró balzsammal való léleksimogatás volt olvasni számomra és a formáját is magasztalták mindenhol. Tetszett is az első pillanattól, szorítok a sikeréért, örülök, hogy egyre több bukkan fel belőle a forgalomban, látom benne az Alfát, látom benne a szépet...csak...csak az a zsigeri érzés hiányzott. Saját kutyánk kölyke módon szerettem én de...És ez a kis de ott bujkált bennem. Ezidáig.
Volt már olyan veletek, hogy tetszett egy lány (fiú), néztétek is a buszon/ klubban/ iskolában/ melóhelyen ha látótávolságon belül került, de szerelem akkor lobbant bennetek amikor egy halk bocsánatot intézett hozzátok mikor rátaposott a lábatokra vagy amikor először mosolyogni láttátok?! Akkor ismerős lesz az alábbi történet :-)
Kis családommal (nem is Kis hanem Göncz) ingázunk hétvégente az M7-en Budapest és Zala (óhh, Zala, Te vagy nekem Petőfi Alföldje) közt, pénteken oda, vasárnap vissza. Nem mondom, hogy az autós lelkületű férfiember legtitkosabb vágyát testesíti meg stabilmotorként működtetve, azonos fordulaton tartani jobb láb egyenletes nyomásával a gépjármű erőforrását és a messzi horizontot célozni a kormánnyal,
miközben a legnagyobb kaland egy egy sávváltásban merül ki az egész út során. De van idő beszélgetni, csodálni a Balaton látványát (az én másik Hortobágyom) és néha néha feltűnik egy egy érdekesebb jármű. Nagyon néha.
Egy ilyen napsütéses vasárnap délután csordogáltunk az autópályán vissza ékes fővárosunkba, forgalom sem nagyon volt, duruzsolt a motor, kint zúgott a menetszél, az utód szundikált köztünk a gyerekülésében, a rádióból is valami hangulathoz passzoló zene szólt éppen, mikor a távolban feltűnt egy jellegzetes, pajzs alakú hűtőmaszk és egy szép ívű nappali menetfény ahogy a tükörbe pillantottam. Kavics az állóvízbe, csobbanás, hullámok! Onnantól kezdve többet néztem hátra mint előre, lestem ahogy közelít hozzánk, lassan, méltóságteljesen. Imádnivaló ívet vetettek az első lámpába kanyarított LED csíkok, közrefogva a csúcsára állított háromszöget, melybe Milánó ősi címerét biggyesztették márkajelzés gyanánt. Nem sietett de közeledett, mi 130 kilométert daráltunk le óránként, valószínű nekik is erre az értékre volt beállítva a tempomatjuk csak pontosabban mért a műszerük, percekig látótávolságban voltunk, maradt idő kigyönyörködöm magamat benne, piros fényezésén csillogott a nap és ez az a szín ami szinte minden Alfa Romeo formájának legeslegjobban áll.
(Forrás: Youtube)
Olyan magabiztos, erőt sugárzó vonulás volt, minden fellengzősséget, bazáriságot nélkülöző nyugodt haladás, mint mikor edzőteremben vasakat emelgetve, proteinporból felfújt bicepszet pumpált nagyképű társaság között elsétál egy küzdősportban évtizedek alatt szikár izomzatot szerzett, szálkás fiatalember, akiről sugárzik a mögöttes tudás de amaz nincsen kirakatba téve, miközben intelligencia árad a tekintetéből, viszont megőrzött szerénységén át is sugárzik, hogy senki nem lenne igazi ellenfele. Teljesen más volt mint a német kategóriatársai erőszakos menetelése, mégis kívánatos és jó értelemben irigylésre méltó, birtoklási vágyat keltő. Az a lámpa, az a tekintet...wáááá...valami kigyúlt bennem, valami érzelmi csatorna megnyílt, valami bizsergés ott és akkor elkezdődött ami azóta sem akar múlni és én sem akarom, hogy múljon. Ez a szerelem?!
Valószínűleg igen, mert nehezen tudtam elképzelni, hogy valamilyen ma kínált autót megkívánok, igazán magaménak szeretnék tudni de azóta rózsaszín álmaimban egy alap motorral szerelt, legolcsóbb ("olcsó") Alfa Romeo Giulia szolgál családi autóként nálunk és azzal győzzük le az otthon és a haza közötti távolságot hétvégenként. Ugyanúgy 130 km/órával...és persze ugyanúgy pirosban...
(Külön nem jelölt képek forrása: wikipedia)
